2012.01.05-06.-án Debrecenben kerül sor az első Sidó Csaba Emléktornára
A Sidó Csaba emléktornára meghívást kapott a 2002-es és a 2003-as csapatunk, melyen nagy örömmel veszünk részt.
Csaba bácsi emlékére álljon itt egy több évvel ezelőtti interjú, melyet érdemes elolvasni.
A labdarúgásban jártas szurkolókon kívül kevesen tudják, hogy Sándor Tamás és Domi Tibor, Sidó Csabának, a DSI labdarúgó edzőjének is köszönhetik, hogy ilyen magasra jutottak.
A mester, Sándorékon kívül sok-sok értékes labdarúgót nevelt ki a debreceni futball számára, de mindig megmaradt annak a csendes embernek, aki legfőbb feladatának az utánpótlás nevelését tekintette.
Sidó Csaba 1952-ben kezdett el a DVSC-ben futballozni, és tíz éven keresztül pallérozódott a legendás vasutas együttesben, ahol csatárként rohamozta az ellenfelek kapuját.
A "nagycsapatban" ebben az időben olyan spílerek rúgták a bőrt, mint Komlóssy, Beck, Jakab, Takács és Csekő. Az ifjú tehetség már "kopogtatott" az első csapat ajtaján, amikor érkezett a katonai behívó. Két év szolgálat után - ez idő alatt a Debreceni Honvéd csapatában játszott - a Göcs Vasas csapatában folytatta pályafutását hátvédként, ahol egészen 1978-ig játszott, majd utánpótlásedzőként, illetve pályaedzőként szolgálta a csapágygyári csapatot. Olyan mesterektől leste el a szakma fortélyait, mint Kertész Tamás, Pallagi Róbert vagy Puskás Lajos.
A fúzió után, 1979-ben a DMVSC-hez került, ahol az ifjúsági gárdákat trenírozta, majd 1981-től a Debreceni Kinizsi csapatánál a pályaedzői teendőket látta el, Nagy György, illetve Makray Balázs mellett.
1985-ben érdekes fordulatot vett a tehetséges edző pályája, ahelyett, hogy valamelyik
felnőtt csapat edzői székét foglalta volna el, a Debreceni Sportiskolához szerződött utánpótlásedzőnek. Olyan játékosok fordultak meg a keze alatt, mint Till, Ludánszki, és a Váczi testvérek, de az igazi szakmai sikert, a Sándor - Dombi féle generáció jelentette.
Sándorékkal diákolimpiát nyertek, de a serdülő kupában megszerzett második hely, és a serdülő országos bajnokságban elért bronzérem is legalább olyan szépen csillogott.
Sándor Tamásékkal tízéves korban kezdte el a munkát, majd később csatlakozott a csapathoz, a futógyorsaságáról már akkor elhíresült Dombi Tibi, akit az edző egy atlétikai versenyen fedezett fel, s csábított a DSI-hez. A "Kicsi" elhivatottságára már akkor is jellemző volt, hogy az első edzésre, a mesterrel megbeszélt időponthoz képest két órával előbb érkezett a Vágóhíd utcai stadionba, s a 14 éves kissrác glottgatyában, atlétatrikóban várta a tréning kezdetét.
Sidó Csaba kedves mosollyal az arcán meséli a történetet, amikor Tibike bemutatkozott az első edzésen, s a harmadik dekázás után, labdája a szomszédos Ruhagyár udvarán kötött ki. Az edzés végén azonban, amikor az egymás elleni játékra került a sor, megmutatta igazi erősségét, futott, mint a nyúl, minden labdát beért, s ezekből sokszor vette be az ellenfél kapuját.
A mester így emlékszik vissza arra az időszakra: - Szerencsés voltam, mert abban a csapatban többen voltak olyanok, akik átlagon felüli tehetséggel rendelkeztek, így nekem "csak" annyi volt a dolgom, hogy kihozzam belőlük, amit lehet. Abban az időben nem volt annyi dolog, ami elterelte volna a gyerekek figyelmét a sportról, így teljes erővel csak a játékra koncentráltak. Könnyű volt őket motiválni, a legfőbb vágyuk az volt, hogy a Loki felnőtt csapatában játszhassanak.
A srácok erkölcsi tartására jellemző volt az is, hogyha úgy adódott, szó nélkül lemondtak a meccs utáni ebédről - otthonról hoztak szendvicseket -, így abból a pénzből, az egyik szegényebb sorsú csapattársuknak megvettük a téli ruhákat. Nagyon sokat jelentett a fiúkat körülvevő családi háttér is, sokszor volt olyan, hogy a hazai
mérkőzések után közös főzéseket rendeztünk.
Dombi Tibor nagy szeretettel mesél a mesterről: Csaba bácsi csábított be Sárrétudvariból Debrecenbe. Már az első időkben nagyon szimpatikus volt nekem, igaz, szigorú edző volt, nagyon keményen fogott minket. Aki szeretett focizni, az imádta az edzéseit, mert tudtuk, hogy az elvégzett munkának meglesz az eredménye. A szigor mellett mindig igazságosan és emberségesen viszonyult tanítványaihoz, tudtuk, ha bármi problémánk van, bizalommal fordulhatunk hozzá. Nekem ebben az időszakban nem csak az edzőm, de a második apám is volt, a tréningeken kívül, az élet minden területén számíthattam rá. Azt is tudom, hogy a kedvencei közé tartoztam, mindig nagyon örülünk egymásnak, ha találkozunk, csak jó szívvel tudok gondolni a mesterre.
Amikor 1989-ben Sándort, Dombit és Madart a DVSC első csapatához rendelték, a mesternek az egyik szeme sírt, a másik nevetett, mert igaz, hogy elvesztette legjobb játékosait, de a srácok szépen, lassan beépültek a város kedvenc csapatába. Később a fiatalok felvették a felnőtt csapat "utazósebességét", helyet követeltek maguknak a kezdőgárdában is, s megkezdődött a Loki első aranykora. Garamvölgyi Lajos irányításával a "csikócsapat" bronzérmet szerzett az első osztályban, a szurkolók pedig a tenyerükön hordozták a gárda tehetségeit.
A mester elmondása szerint, edzői pályafutása elején igen kemény kézzel fogta a fiatalokat, de igyekezett mindig igazságosan, a játékosok érdekeit szem előtt tartva végezni munkáját.
A mai generációval már sokkal finomabban bánik, hiszen amúgy is nagy a lemorzsolódás, így minden lehetőséget meg kell ragadni, hogy a futballpályák közelében tartsa az ifjúságot. Ma már csendesebben szemléli az edzéseket és a mérkőzéseket is, nem kiabál olyan vehemensen, mint tíz évvel ezelőtt, de a mai napig ugyanolyan örömmel tölti el, ha látja a fejlődést tanítványai játékán.
A sikeres utánpótlásedzőt többször keresték felnőtt csapatok, de ő többre becsülte a csillogásnál, a "hátországban" végzett munkát, így komolyan soha nem fordult meg a fejében, hogy elhagyja a Sportiskolát.
Eredményeit a Magyar Labdarúgó Szövetség is elismerte, 1990-ben az év utánpótlás edzője címmel tüntették ki.
A tréner sikereit azonban nem csak a szakma, hanem Debrecen városa is magáénak érezte, két évvel ezelőtt Hajós Alfréd-díjat kapott a cívisvárostól.
A mester elmondta, nagyon büszke a kitüntetésekre, de az igazi elismerés számára, a tanítványaitól kapott szeretet és megbecsülés.
- Nekem már az egész életem a labdarúgásra állt rá, délelőtt hazajövök a Sportiskolából, délután megtartom az edzést a Nagyerdei Stadionban, majd este felkészülök a másnapi tréningekre. Már benne van a véremben ez a munka, ha nem lenne a foci, nemigen találnám a helyem a világban. Amíg szükség van rám, s lehetőségem van arra, hogy dolgozzak, addig szeretném folytatni a munkát - mondta a tréner.
« Vissza